Emlékszem az arcára. A megdöbbenés és a rácsodálkozás keveréke ült ki arra a férfias arcélre, mintha egy rosszul összekevert turmixot kortyolt volna. Pedig csak az akkoriban igencsak ízetlen, szagtalan magyar futballba kortyolt bele. Forró júniusi nap volt, az izzadság a Népstadion lelátóján végigcsorgott az ember hátán, hogy aztán mindezt felváltsa a jéghideg veríték. Izlandtól kaptunk ki 2-1-re Budapesten, egy olyan világbajnoki selejtezőn, amely előtt mindenki biztosra vette a magyar győzelmet. Jenei Imre ott és akkor szembesült azzal, hová is került. Az a vereség olyan volt 1992 nyarán, mintha most a Vatikántól kapnánk ki. Az izlandiakról mindenki úgy beszélt, mint derék bálnavadászokról. Jenei Imre ült a sajtótájékoztatón a meccs után és csak kereste, kereste a szavakat.
Tovább folytatódik a cikk